Menekülés a városból / Escape from the city

Bár még csak nem rég indult el a karaván a városból, máris megálltak és tábort vertek.
Esteledett.
Páran kiszálltak autóikból, lakó buszaikból és sóvárogva pillantgattak arrafelé amerről jöttek.
A biztos semmi helyett a bizonytalan lehetőség. A lehetőség és esély hogy maguk mögött hagyva hibáikat, kudarcaikat, fájdalmaikat valami újat építsenek fel. Valami újat és mást.
Miután az agy és a lélek már kiüresedett, valami roppant egyszerű és nagyszabású lehetőség képes már csak mozgásra bírni az izmokat.
Mint például a felejtés lehetősége.
Éhségtől hajtott éhség. Szomjúságtól hajtott szomjúság.
Megtalálni azt, ami réges-régen elveszett, megtalálni és birtokolni, kisajátítani, átélni újra és újra, kipréselni belőle az utolsó szuszt is. És ha mindez megvan, hogyan tovább?
Csapó és kezdődik előröl, a film forog tovább...

Szilánkok / Splinters

Magyarázkodni meg minek? Magam helyett, magunk helyett. Életünk szilánkjai, kicsi, éles darabjai. Értelmetlen történet egy fiúról és egy lányról no meg az angyalokról akik elszántan keresik a helyük a szétszabdalt párbeszédek és érzések labirintusában, álom és ébrenlét határán.

Katt a képre vagy ide ha kíváncsi vagy a sorozatra!

Kifutó

A minap egy patakpartján vettem észre a kerítéssel körbevett, fáktól és sásától félig-meddig takarásba rejtőző horgász tavat. Kerestem valamit mert addigra lassan kifutottam a témákból, ötletekből de még éreztem hogy nincs vége mára, bár a hajnal már átadta helyét a délelőttnek és a nap is szépen tornázta magát egyre feljebb. Nem volt még kedvem vissza menni a közelben lévő betondzsungelbe.
Nem messze tőlem egy horgász méregetett unottan, nézte a nyakamba lógó gépet ami vad himbálózásba kezdet amikor átkeltem a patakparton a tó irányába.
Ahogy felé indultam gyors terepszemlét tartottam, egy pecás, egy stégszerű kifutó, fű, fák és nád... A stégszerű kifutó keltette fel az érdeklődésem, lévén a kifutó végében egy pecabot pihent elég messze a horgásztól. El is indultam arra felé és fejben már komponáltam, forgattam a gépet, kerestem a megfelelő nézőpontot. Nem is vettem észre amikor mellém ért, csak öblös hangjára kaptam fel a fejem.
- A Józsit keresi? Maga valamelyik újságtól van? Vagy a helyszínt vizsgálja?
- Egyik sem. - feleltem
- Hát, jó páran megfordultak már itt de a Józsit nem találták. Hiába meséltem el nekik mi történt, nem hitték el.
- Ki az a Józsi? - kérdeztem
- Láttyja azt a stéget ott ni? Látja rajta a pecabotot? Na az a Józsi horgász helye és pecabotja de Józsi nélkül. Tudja mit, elmondom magának is mi történt egy hete mert én biz szemtanúja voltam az eseményeknek de én is alig hiszöm el!
Szóval az úgy volt, hogy múlthét szombatján, hajnalba szokás szerint Józsival kijöttünk pecázni, reménykedve talán hogy a vacsorára valót kifogjuk.
Eseménytelenül telt egy-két óra de aztán a Józsinak olyan kapása lett, hogy majd magával rántotta a botját. Alig tudta kifogni azt a halat vagy valamit de végül kifogta és a másik oldalról én csak azt láttam hogy az a hal bizony aranysárgán fénylik mint a csuda! Oda ballagtam Józsihoz, aki értetlenül forgatta az aranyszínű halat, mondtam is néki, hát a színe mindegy, ebédre még jó lesz, amúgy étvágy gerjesztőnek. Neki is láttunk az ebéd előkészítésének, amikor hirtelen a hal megszólalt, biz Isten megszólalt, ezzel a két fülemmel hallottam ni!
- Ne egyetek meg, inkább dobjatok vissza és teljesítem a Józsi 3 kívánságát. Vagy végül is megehettek, de ne főzzetek inkább süssetek és jó paprikás legyek ám!
A döbbenettől meg se tudtunk szólalni, Józsi el is ejtette kezéből a tányért.
- Hé, megkukultatok vagy mi? A Józsi kívánjon hármat, engem visszadobtok aztán ehettek-ihattok amennyi csak jólesik, örök gazdagságban és boldogságban.
Alig akartuk elhinni de hát mindketten hallottuk és mindketten talán csak nem lágyultunk meg ott a koponyában.
Mindenesetre Józsi kapott az alkalmon és olyan lakomát rendelt, amilyet régen a királyok is megirigyeltek volna. Ettünk, ittunk és közben már törtük a fejünket a második kérésen, mert a Józsi az olyan, hogy szenvedélyes horgász de a szíve az jóból van.
Kért aztán a Józsi még sok-sok aranyat is otthonra, biz Isten hívta is felesége hogy a plafonból csak úgy ömlik otthon az arany!
Mint mondottam volt, a Józsi biza szenvedélyes egy horgász. Még a holt tengerfenéken is pecázna, ha tudná mi jár a holt tengerfenéki halak fejében, mire harapnak azok a messzi tájon hogy kifogja őket.
Így a harmadik kérés arra vonatkozott, hogy szeretné tudni mire vágynak a halak!
Az aranyszínű hal mielőtt köddé vált volna ezt a kívánságot is teljesítette és én láttam a tulajdon két szememmel hogy a Józsi egy hallá változott, biz Isten öcsém. Hallá változott és miután végig vergődött cuppogva a kifutón, beugrott a tóba! Azóta a Józsit nem látta senki. Csak a botja maradt ottan!
In még kijárok pecázni de halat már nem eszem és másnak pedig nem hagyom hogy itten horgászodjon csak úgy aztán netán kifogja a Józsit és megegye ebédre! Nem én! Ennyivel tartozóm a Józsinak, amíg még szuszogom.
Látom ám én a szemedben hogy te sem hiszel nekem de in se hinném ha más mondaná az egyszer bizonyos!
Azzal a horgász hátat fordított nekem és nagy fejcsóválásokkal visszaballagott az összecsukható székéhez és botjaihoz...

Madarak

Óriásvöcsök, paradicsompapagáj, rózsásfejű réce, vándorgalamb...

Pár tagja annak a hosszú listának, mely a mára már kihalt állatfajokat veszi sorra.
De hát végül is kit érdekel? Kinek hiányzik? Őszintén, a napi fennmaradásért, önmagunk megvalósításáért vagy éppen a nihilért küzdve melyikünknek jut eszébe a paradicsompapagáj?
A NATGEO-n megnézem, elég is. Hajtogatok egyet papírból, had lássa a fiam, unokám milyen volt egy daru!

Csak sör, csipsz, bizsu, tv és internet legyen. Az igazán hosszútávú és fontos dolgok ugye.
Mert a fejlődésre szükség van, a fogyasztásra szükség van, teljesen mindegy milyen áron.
Ilyen világban élünk na! Instant belénk sulykolt minőségi élet, mert "megérdemled", "törődj magaddal". A többi le van szarva. Bár nem kérjük de jár a rák, asztma, allergia bármi más is, árukapcsolás okosan, apró betűs rész nélkül.
Ha kevés a rákos vagy aidses, jöhet egy kis H1N1 vagy háború.
Sokan vagyunk leszünk, a víz fogy, a nyersanyagok fogynak, valahogy csak fenn kell tartani még pár évtizedig egy túlhajszolt és cserélődő fogyasztói társadalmat kérem szépen. Természetes szelekció, kis rásegítéssel. Járulákos veszteség, a közösség érdeke, az emberiség érdeke.
Mert legyünk végre realisták és lássuk be, minden a fajunk érdekében történik!

A körülöttünk lévő bölcső pedig amibe születtünk, darabjaira hullik. Elemésztjük, elemésztetik velünk a "percbárók". Járulákos veszteség, a közösség érdeke, az emberiség érdeke.

Lehet hogy az utolsó veszélyeztetett állatfaj a földön az ember lesz?

A tó titkai

A tó dermedten várta a nap első sugarait. Rémülten figyelte ahogy karót dőfnek a testébe és mikor már nem bírta tovább remegés futott végig rajta, amit ködfátyollá varázsolt a múló idő...
Messzire mosódott érzelem lepelbe burkolódzott és a tó némán türte a beavatkozást.
Amikor másnap hajnalba visszatértem, szemtanúja lehettem ahogy egy lánc és egy lakat is került a karóra. A férfi aki a parton állt gyapjú pulóverében, elégedetten szemlélte munkáját. Felém fordult és így szólt:
- Tudja a víz teli van titkokkal. Tegnap éjjel nekem is elmondott néhányat és hát ezek nem tartoznak másra, csak rám és a tóra.
Látva hitetlenkedő arckifejezésemet, még hozzátette:
- Tudja, ezért a lakat. Amikor azt akarom hogy meséljen nekem éjjelente kinyitom a lakatot és a víz felszínére tapasztom a fülem...
Közben a tükör felcsapódott, a kép elkészült.
- Jó kép lett? - kérdezte az idegen.
- Azt hiszem - feleltem. Őszintén szólva nem volt kedvem hosszú beszélgetésbe merülni, a kártyámon jópár képpel csak arra vártam izgatottan hogy visszavonulva nyugodtan csemegézhessek zsákmányaim közül.
Összecsuktam az állványom, elköszöntem és elindultam vissza a szállodába.
- Tudja, attól hogy egy-egy pillanatot ellop, még nem lesz titkok tudója. - Szólt utánam búcsúzóul a férfi.
Nem kötöttem az orrára hogy a tó mit meséltem nekem hajnalban, róla és a többiekről...

Távolságok

Néha olyan közel kerülünk egymáshoz hogy összeér a testünk. Néha pedig olyan távol hogy a csend súlyos barikádot emel közénk. A felhők is hitetlenkedve nézik kényszerű évődésünk majd gyorsan tovasuhannak...
Az idők lassú sétányán közeledem feléd.
Mint mohó szerető körbeölel a szél, öléhez szorít a víz. Az elemek vágyódása egyszerre hoz össze minket újra és választ is szét újra...

Az utolsó ember

Az utolsó ember a földön mit tenne? Megölné magát? Élvezné a csendet és nyugalmat? Megfeszülne a túlélés játszmájában? Vajon jobban mint amikor még többed magával volt?

Ahogy ott áltam hajnalba a parton és néztem a horgászt aki ügyet sem vetett a közeledő természeti drámára, csak egy dologra tudtam gondolni: ki és mi célból...?