Töprengtem azon, írjak-e vagy sem. A sorozatban ott az üzenet. Végül úgy döntöttem mégis írok, talán kicsit azért hogy magamban helyretegyem a világ dolgait.
Aki nem akarja befolyásolva érezni magát a képeket nézve, kérem a szöveget ugorja át!
Illetve csukja be szemét, fogja be fülét, ne érezzen és érzékeljen, mert a körülöttünk lévő világ úgyis megpróbál befolyásolni...
A Duna-parton sétáltam, ahol az üzenetek nem rég kezdhették élni titokzatos életüket. Oszlopról-oszlopra. Lépésről-lépésre. Egészen a Lánchídig. Ott véget értek.
"nem szeretek gondolkodni, arra mindig rácseszek..."
Álltam szemben a híddal és néztem. Néztem a tartószerkezeteket, pilléreket, a járókelőket, a korlátot. Lent kocsik, fent felhők egyik oldalról a másikra. Csak nem ugrott le!? Akkor biztos hallottam volna az esti híradóba, valahol a vége felé ha zaftosabb sztori éppen aznapra nem akadt (mondjuk arról hogy Brad Pitt titokban dohányzik).
Vagy talán egy halál (ha valóban halál) már nem is bír hírértékkel. A média eldönti miről akarsz hallani, mi kell hogy tettszen, mi kell hogy legyél.
Vannak akiket bedarál ez a gépezet, könyörtelenül, kérdés nélkül. Olyan alattomosan hogy még tetten sem érhető. Félre értés ne essék, nem vagyok paranoiás (csak amennyire egészséges :). Továbbá nem félek. Nem félek attól hogy ne higyjek el mindent, nem félek attól hogy kételkedjek ha kell. Mondom, nem félek. Hiába is próbálnak ijesztegetni robbantássokkal, világvégével, metrókkal vagy meteoritokkal.
Szokták mondani, csak az nem fél akinek nincs veszitenivalója. Talán már elhasználtam az éves félelem adagomat. Talán mert a kék ég, dalolászó gyermekek, illatos virágok, ízletes étkek és fenomenális szeretkezések után, mellett is úgy érzem a tököm tele van azzal ahogy a világ működik.
Tudom, naiv vagyok, ráadásul pesszimista is egyszerre. Naív mert hiszek abban hogy a gyenge végül felül emelkedik az őt elnyomókon, hogy az elnyomók megtapasztalják milyen elnyomottnak és kihasználtnak lenni, hiszek abban hogy a világnak oka és célja van, a legkisebb egyedig és hogy ez az ok fontos, piszkosul fontos. Annyira fontos hogy közben érdemes miatta elpusztítani és kizsákmányolni a körülöttünk lévő világot és egymást, az örömökbe fájdalmakat vegyítve, a bosszúságba jókedvet, a kólába citrom karikát, a hitbe kétkedést, a kétkedésbe reményt, a rózsa mellé tövist...
Hit nélkül ugyanis nem megy manapság. Talán csak a legközelebbi hídig.
