Páros magány / Social loneliness

Szilánkok / Splinters

Magyarázkodni meg minek? Magam helyett, magunk helyett. Életünk szilánkjai, kicsi, éles darabjai. Értelmetlen történet egy fiúról és egy lányról no meg az angyalokról akik elszántan keresik a helyük a szétszabdalt párbeszédek és érzések labirintusában, álom és ébrenlét határán.

Katt a képre vagy ide ha kíváncsi vagy a sorozatra!

Mit ér az embör, ha hangszerkészítő mester?

Részmunkaidős állást havi 30.000-ért, ablakpucolói állást hétvégente fizetés kiegészítésként.
Szigorúan 30 év munkatapasztalattal, 7 gyerekkel, saját hangszertervekkel.
Miért nem lett inkább politikus vagy popsztár? Esetleg bankár?
Mondhatnók az ő hibája.
Mert szereti a fát, mert szereti a zenét, mert szereti ha értéket hozhat létre, értéket a kezünknek, a fülünknek bütykös két kezével. Hej csak lenne aki meghallja még azt a muzsikát...



"Ez csupán egy gyermekeknek szánt Antonius Stradivarius... De itt szökken szárba a zene!"


"Isobella..."


"Nem vagyok szobrász. Farigcsálok egy kicsit ha valamire szükség van de egy szobrász ettől szörnyülködne."


"Ilyen volt, ilyen lett"


Hullik a forgács, szintbehozás folyamatban, vésővel, kalapáccsal.


"Pár éve egy lomtalanítás során megmentettem ezt a bolgár gitárt, borzalmasan silány munka! Arra jó hogy legyen ilyenem is, ha éppen nincs mit csinálni..."


"Ez nem az ő háta lesz."


"Az előlap mögött az ember."


"A giterát (Gitár + Citera = Gitera) a népi leleményesség szülte. Ezt a hangszert is olyas valaki készítette, aki nem értett a hangszerkészítéshez de a gitera-készítéshez igen."


"Újrahúroztam, szépen szól!"


"Már csak az okoz fejtőrést, miért nem jött még érte a tulajdonosa hogy kifizesse az elvégzett munkát..."


"Ha szép egyenesek és feszesek a húrok, egy húron pendülünk!"


"Ívek és kulcsok: modern lant a hamarosan nyíló hangszerkiállításra."

Közhely az Év Fotói között / Commonplace in the Photos of the year

Megtaláltok közhelyemmel a Magyar Sajtófotó "Az év fotói 2010" könyvében.

A csillagok ura / The lord of the stars

Fekete / Black

Élettér / Living space

Burokból születve látjuk meg a világot, sötétből sziporkázó neonfénybe.
Később kockákba, téglalapokba rejtőzünk el minden / mindenki elől.
Aki szerencsés, magáénak tudhat 5x5-t.
A még szerencsésebbek 6x10-t birtokolnak vagy még többet is, a sors kegyeltjei még 2x5-s kifutóra is szert tehetnek. Méhkas szerű városi állatkertek, emberi vadrezervátumok városok peremén.
Civilizált élettér, dobozból dobozba, dobozból csőbe, csőbe húzva...

A csőbe húzott napfény néha beköszön: Helló!
Kizárjuk mogorván de vágyjuk is a napot és a szelet, mert két doboz között a szabad ég is csak villanásnyi opció, bit-nyi döntés: igen vagy nem.
Ami fontos dobozban, ami nem fontos dobozban, nyit-zár, enged, tilt, elvesz, betesz, csodás koreográfia?! Végül úgyis magunkat csomagoljuk be.

Küszöb-elmélet? Megvan? Roppant egyszerű. A küszöbön vagyis a dobozon túl NINCS SEMMI de semmi! Sűrű estébe zárva a föld is csak egy doboz, benne kisebb dobozokkal, matrioskák gyanánt egyre lejjebb, egészen a koporsóig.

A dobozon túl nincs semmi. A dobozban sincs semmi. Ami érzékelhetővé válik csak viszony kifejezés, szemantikai illúzió a bentre és kintre.

Korai kapcsolatok / Early contacts

Bensőséges kapcsolat / Intimate contact

Helyzetek és gyakorlatok IV.: Nem szeretek gondolkodni...

Töprengtem azon, írjak-e vagy sem. A sorozatban ott az üzenet. Végül úgy döntöttem mégis írok, talán kicsit azért hogy magamban helyretegyem a világ dolgait.
Aki nem akarja befolyásolva érezni magát a képeket nézve, kérem a szöveget ugorja át!
Illetve csukja be szemét, fogja be fülét, ne érezzen és érzékeljen, mert a körülöttünk lévő világ úgyis megpróbál befolyásolni...

A Duna-parton sétáltam, ahol az üzenetek nem rég kezdhették élni titokzatos életüket. Oszlopról-oszlopra. Lépésről-lépésre. Egészen a Lánchídig. Ott véget értek.
"nem szeretek gondolkodni, arra mindig rácseszek..."
Álltam szemben a híddal és néztem. Néztem a tartószerkezeteket, pilléreket, a járókelőket, a korlátot. Lent kocsik, fent felhők egyik oldalról a másikra. Csak nem ugrott le!? Akkor biztos hallottam volna az esti híradóba, valahol a vége felé ha zaftosabb sztori éppen aznapra nem akadt (mondjuk arról hogy Brad Pitt titokban dohányzik).
Vagy talán egy halál (ha valóban halál) már nem is bír hírértékkel. A média eldönti miről akarsz hallani, mi kell hogy tettszen, mi kell hogy legyél.
Vannak akiket bedarál ez a gépezet, könyörtelenül, kérdés nélkül. Olyan alattomosan hogy még tetten sem érhető. Félre értés ne essék, nem vagyok paranoiás (csak amennyire egészséges :). Továbbá nem félek. Nem félek attól hogy ne higyjek el mindent, nem félek attól hogy kételkedjek ha kell. Mondom, nem félek. Hiába is próbálnak ijesztegetni robbantássokkal, világvégével, metrókkal vagy meteoritokkal.
Szokták mondani, csak az nem fél akinek nincs veszitenivalója. Talán már elhasználtam az éves félelem adagomat. Talán mert a kék ég, dalolászó gyermekek, illatos virágok, ízletes étkek és fenomenális szeretkezések után, mellett is úgy érzem a tököm tele van azzal ahogy a világ működik.
Tudom, naiv vagyok, ráadásul pesszimista is egyszerre. Naív mert hiszek abban hogy a gyenge végül felül emelkedik az őt elnyomókon, hogy az elnyomók megtapasztalják milyen elnyomottnak és kihasználtnak lenni, hiszek abban hogy a világnak oka és célja van, a legkisebb egyedig és hogy ez az ok fontos, piszkosul fontos. Annyira fontos hogy közben érdemes miatta elpusztítani és kizsákmányolni a körülöttünk lévő világot és egymást, az örömökbe fájdalmakat vegyítve, a bosszúságba jókedvet, a kólába citrom karikát, a hitbe kétkedést, a kétkedésbe reményt, a rózsa mellé tövist...
Hit nélkül ugyanis nem megy manapság. Talán csak a legközelebbi hídig.

Helyzetek és gyakorlatok III.: Mondom hogy nem félek!

Helyzetek és gyakorlatok II.: Hiába is próbáltok...

Helyzetek és gyakorlatok I.: Annyi furcsa dolog történik mostanában...

Találkozások

Rohanunk, rohanunk és sietünk. Úgy mintha mindannyiunkra más befejezés várna. Elmegyünk egymás mellett, vállunk testünk táskánk ütközik mert hat a kinetika törvénye de nem érdekel. Mintha más anyagból lennénk, más lenne a testünk, vérünk, húsunk, anyagunk. Lentről fel és fentről le, be és ki, ki és be.
Majd bambulunk kószán, esetleg félszegen mintha semmi dolgunk nem lenne vagy éppen rosszban sántikálnánk. Talán érdeklődve, becsmérlően, irigykedve, felizgulva. De nem, nem elítélően és megbélyegzően, nem utálkozva és undorodva. Dehogy.
Majd ha nyomják a gombot és villog a lámpa, rohanunk, rohanunk és sietünk tovább. Úgy mintha mindannyiunkra más befejezés várna. Elmegyünk egymás mellett, vállunk...

Talán, - lehetország

Elképzelt valóságok álomvilágában élünk. Van még olyan fájdalom, remény, halál, boldogság és ostobaság amit ne csúfoltunk volna meg röhögve? Röhögve kényszeredetten vagy pusztán ostobaságból, kínok között eltorzultan vagy irigykedve. Tudjuk, vágyjuk, akarjuk hogy valóra válljon miközben egyre messzebb sodródunk a parttól és a menekülés utolsó mentsváraként az evezőt is messzire hajítjuk. Milyen tisztának és érintetlennek lenni? Elképzelt álmok valóságát éljük meg. Birtokoljuk, szorítjuk féltékenyen nehogy más is szemet vessen kavargó buborékaink bálványozott láncaira. Önmagába fordított torz kristálytükör mered ránk ostobán, álom valóság vetülete, valóság álom vetülete kérdezi gúnyosan: - Hiszed is? - Talán-lehet Bizonyára azt hiszed ilyen nincs. Bizonyára azt hiszed kezedben a bizonyosság a létezés nagy kérdéseire. Hiszed és tudod vagy tudni akarod hogy elhihesd hogy van mindenen túl is? Hogy a hagyma rétegei soha nem érnek véget de ha mégis, legbelül rád mosolyog a nagy szakállas / kifestett szemű / barna bőrű / duzzadó ajkú / régi égi arc és azt kérdezi: - ÉN vagyok aki vagyok? - Talán-lehet - válaszolnám. - És te ki vagy?

A Kisvasúton

Ősz volt, bársonyosan simogató napsugár. Ismerős, rég nem érzett illatok és színek kavarogtak a fejemben, gyermekkorom konzerválódott emlékei a távoli múltból. Felléptem a lépcsőn és leültem a megkopott deszkákból készített ülésre.
Sípszó majd enyhe rázkódás jelezte az indulást, ahogy a vastest lomhán megindult. Gyermekvasút. Suhanó tájak, vattacukor íze a számban, mi leszel ha nagy leszel - vasutas, irigykedés a kisfiúként velem egykorú "kisvasutasokra"... Számtalan 8-12 éves gyerkőc tátott szájjal nézi a velük egykorú kiskalauzokat. Mily csodálatos titkok tudói lehetnek ők?
Ellenőrzik a jegyeket, lyukasztanak, büntetnek ha kell. Pont mint a nagyok.
Sok felnőtt szeretne ismét gyerekként rácsodálkozni a világ "nagy" dolgaira, sok gyerek pedig felnőttként megtenni azt, amit gyerekként nem tehet.
30 éves fejjel visszagondolva a titok már megtöpörödik, de a vágyakozás és a varázs talán örök érvényű marad.
Akárcsak az idén 60 éves budai Gyermekvasút...

Közhely

Közhely, tudom. Előttem már számtalanszor jártak hasonló úton, számtalan formában megörökítve A virágárus hölgyet/nénit/nőt/asszonyt/kislányt. Júlcsi, Teri, Marcsi, Kati, Edit...

Közhely a metróaluljáróban, metrófelüljáróban, két lét alatt fölött és között, közhely tömeg, közhely utazás, közhely eröltetett sztereotípiák közhely politika, közhely szerencsétlenségek, harcok, drámák, közhely sorsok, arcok, életek.

Tragikus ha beletörődünk, hagyjuk hogy kizáródjon, miközben más kacag és életekként elnyomja az égő csikket a hamutartóban.

De ő akkor is az enyém. Ő, aki 70 évesen virágot árul a metróaluljáróban hogy ki tudja fizetni a gázszámlát, aki fájó lábbal utazik fel Budapestre árulni, aki magára akar, magára kell hogy számítson. Aki idegenként is megosztotta velem gondolatait, "belső" emberként élete történetét, másodpercnyi pillanatát.

Közben arcok, karok, lábok jöttek, mentek, mozogtak, szemek jártak, kacaj, pusmogás, pár érdeklődő "csókolóm, hogyért adja a tulipánt?" "400 Ft a csokor" "köszönöm túl drága, nem kérem" rohan tovább közben elmosódnak arcok, karok, lábak, táskák...

Mi maradunk még bár nem sokáig. Büntetésveszély, csomagolás tovább a következő közhelyre, közhelyhez. Közben elmosódik szemünk, arcunk, karunk, lábunk...