A tó dermedten várta a nap első sugarait. Rémülten figyelte ahogy karót dőfnek a testébe és mikor már nem bírta tovább remegés futott végig rajta, amit ködfátyollá varázsolt a múló idő...
Messzire mosódott érzelem lepelbe burkolódzott és a tó némán türte a beavatkozást.
Amikor másnap hajnalba visszatértem, szemtanúja lehettem ahogy egy lánc és egy lakat is került a karóra. A férfi aki a parton állt gyapjú pulóverében, elégedetten szemlélte munkáját. Felém fordult és így szólt:
- Tudja a víz teli van titkokkal. Tegnap éjjel nekem is elmondott néhányat és hát ezek nem tartoznak másra, csak rám és a tóra.
Látva hitetlenkedő arckifejezésemet, még hozzátette:
- Tudja, ezért a lakat. Amikor azt akarom hogy meséljen nekem éjjelente kinyitom a lakatot és a víz felszínére tapasztom a fülem...
Közben a tükör felcsapódott, a kép elkészült.
- Jó kép lett? - kérdezte az idegen.
- Azt hiszem - feleltem. Őszintén szólva nem volt kedvem hosszú beszélgetésbe merülni, a kártyámon jópár képpel csak arra vártam izgatottan hogy visszavonulva nyugodtan csemegézhessek zsákmányaim közül.
Összecsuktam az állványom, elköszöntem és elindultam vissza a szállodába.
- Tudja, attól hogy egy-egy pillanatot ellop, még nem lesz titkok tudója. - Szólt utánam búcsúzóul a férfi.
Nem kötöttem az orrára hogy a tó mit meséltem nekem hajnalban, róla és a többiekről...
