2010. november 10., szerda

Átjáró





Egyszer csak ott voltam. A patak halkan csobogott, a köd mindent ellepett az alkonyi homályban.
Új ötlet formálódott bennem, a gyorsulás és nehézkedés törvénye alapján, hatásokat és ellenhatásokat vizsgáltam.
Neki rugaszkodtam és ismét próbát tettem. Szárnyak híján a kezemmel csapkodtam, a köd riadtan oszlott szét csapásaim nyomán.
De a várt eredmény elmaradt.
Másnap és harmadnap ismét.
Addigra több tényezőt is igyekeztem figyelembe venni, úgy mint szélmozgás, páratartalom, hőmérséklet, kaszkádáramlás, légnyomás...
Egyenletek és képletek, kalkulációk kombinációja és visszaforgatása az eredeti egyenletbe. Lépések, forgások, mozdulatok teljes koreográfiája. Eredmény nélkül.

Úgy éreztem pedig, valahol van kiskapu, van lehetőség arra hogy az anyag szövetét megnyitva, a molekulák szétválasztásával, a húrok szétfeszítésével végre hazatérjek.
Elképzeltem ahogy a molekulákon túl, a húrokon túl, az anyagi legkisebb elemek eltávolításával és újrarendezésével meghajlítom a teret és kívül helyezkedek az időn.

Amikor kinyitottam a szemem, még mindig az alagútban, a patak partján találtam magam. Önmagam megsokszorozódásával. Egyikünk éppen nekifutott, másikunk csak csapkodott a karjával miközben ott álltam, középen.
Minden egyes mozdulat, mint az éles villanással beégett kép, nyomot hagyott maga után a tér több rétegű leplén. Néztem ezt az egyszereplős de több személyes színdarabot, majd lassan elindultam előre, kifelé az alagútból. Nyomomban időtöredéknyi árnyak járták ösztönös útjaikat.
A milliónyi lehetőségek lassan összeértek, sűrű gomolyagként hömpölyögtek körülöttem, körbe fonva, szakadt fátylukba burkolva.
Aztán elhomályosult minden.
Amikor újra feleszméltem, pislogó szemem sarkából észrevettem a hálószoba ablakán beáramló, ragyogó fénypászmákat.
Hazaértem...

2 megjegyzés: