2010. november 17., szerda

Kifutó





A minap egy patakpartján vettem észre a kerítéssel körbevett, fáktól és sásától félig-meddig takarásba rejtőző horgász tavat. Kerestem valamit mert addigra lassan kifutottam a témákból, ötletekből de még éreztem hogy nincs vége mára, bár a hajnal már átadta helyét a délelőttnek és a nap is szépen tornázta magát egyre feljebb. Nem volt még kedvem vissza menni a közelben lévő betondzsungelbe.
Nem messze tőlem egy horgász méregetett unottan, nézte a nyakamba lógó gépet ami vad himbálózásba kezdet amikor átkeltem a patakparton a tó irányába.
Ahogy felé indultam gyors terepszemlét tartottam, egy pecás, egy stégszerű kifutó, fű, fák és nád... A stégszerű kifutó keltette fel az érdeklődésem, lévén a kifutó végében egy pecabot pihent elég messze a horgásztól. El is indultam arra felé és fejben már komponáltam, forgattam a gépet, kerestem a megfelelő nézőpontot. Nem is vettem észre amikor mellém ért, csak öblös hangjára kaptam fel a fejem.
- A Józsit keresi? Maga valamelyik újságtól van? Vagy a helyszínt vizsgálja?
- Egyik sem. - feleltem
- Hát, jó páran megfordultak már itt de a Józsit nem találták. Hiába meséltem el nekik mi történt, nem hitték el.
- Ki az a Józsi? - kérdeztem
- Láttyja azt a stéget ott ni? Látja rajta a pecabotot? Na az a Józsi horgász helye és pecabotja de Józsi nélkül. Tudja mit, elmondom magának is mi történt egy hete mert én biz szemtanúja voltam az eseményeknek de én is alig hiszöm el!
Szóval az úgy volt, hogy múlthét szombatján, hajnalba szokás szerint Józsival kijöttünk pecázni, reménykedve talán hogy a vacsorára valót kifogjuk.
Eseménytelenül telt egy-két óra de aztán a Józsinak olyan kapása lett, hogy majd magával rántotta a botját. Alig tudta kifogni azt a halat vagy valamit de végül kifogta és a másik oldalról én csak azt láttam hogy az a hal bizony aranysárgán fénylik mint a csuda! Oda ballagtam Józsihoz, aki értetlenül forgatta az aranyszínű halat, mondtam is néki, hát a színe mindegy, ebédre még jó lesz, amúgy étvágy gerjesztőnek. Neki is láttunk az ebéd előkészítésének, amikor hirtelen a hal megszólalt, biz Isten megszólalt, ezzel a két fülemmel hallottam ni!
- Ne egyetek meg, inkább dobjatok vissza és teljesítem a Józsi 3 kívánságát. Vagy végül is megehettek, de ne főzzetek inkább süssetek és jó paprikás legyek ám!
A döbbenettől meg se tudtunk szólalni, Józsi el is ejtette kezéből a tányért.
- Hé, megkukultatok vagy mi? A Józsi kívánjon hármat, engem visszadobtok aztán ehettek-ihattok amennyi csak jólesik, örök gazdagságban és boldogságban.
Alig akartuk elhinni de hát mindketten hallottuk és mindketten talán csak nem lágyultunk meg ott a koponyában.
Mindenesetre Józsi kapott az alkalmon és olyan lakomát rendelt, amilyet régen a királyok is megirigyeltek volna. Ettünk, ittunk és közben már törtük a fejünket a második kérésen, mert a Józsi az olyan, hogy szenvedélyes horgász de a szíve az jóból van.
Kért aztán a Józsi még sok-sok aranyat is otthonra, biz Isten hívta is felesége hogy a plafonból csak úgy ömlik otthon az arany!
Mint mondottam volt, a Józsi biza szenvedélyes egy horgász. Még a holt tengerfenéken is pecázna, ha tudná mi jár a holt tengerfenéki halak fejében, mire harapnak azok a messzi tájon hogy kifogja őket.
Így a harmadik kérés arra vonatkozott, hogy szeretné tudni mire vágynak a halak!
Az aranyszínű hal mielőtt köddé vált volna ezt a kívánságot is teljesítette és én láttam a tulajdon két szememmel hogy a Józsi egy hallá változott, biz Isten öcsém. Hallá változott és miután végig vergődött cuppogva a kifutón, beugrott a tóba! Azóta a Józsit nem látta senki. Csak a botja maradt ottan!
In még kijárok pecázni de halat már nem eszem és másnak pedig nem hagyom hogy itten horgászodjon csak úgy aztán netán kifogja a Józsit és megegye ebédre! Nem én! Ennyivel tartozóm a Józsinak, amíg még szuszogom.
Látom ám én a szemedben hogy te sem hiszel nekem de in se hinném ha más mondaná az egyszer bizonyos!
Azzal a horgász hátat fordított nekem és nagy fejcsóválásokkal visszaballagott az összecsukható székéhez és botjaihoz...

2010. november 10., szerda

Átjáró





Egyszer csak ott voltam. A patak halkan csobogott, a köd mindent ellepett az alkonyi homályban.
Új ötlet formálódott bennem, a gyorsulás és nehézkedés törvénye alapján, hatásokat és ellenhatásokat vizsgáltam.
Neki rugaszkodtam és ismét próbát tettem. Szárnyak híján a kezemmel csapkodtam, a köd riadtan oszlott szét csapásaim nyomán.
De a várt eredmény elmaradt.
Másnap és harmadnap ismét.
Addigra több tényezőt is igyekeztem figyelembe venni, úgy mint szélmozgás, páratartalom, hőmérséklet, kaszkádáramlás, légnyomás...
Egyenletek és képletek, kalkulációk kombinációja és visszaforgatása az eredeti egyenletbe. Lépések, forgások, mozdulatok teljes koreográfiája. Eredmény nélkül.

Úgy éreztem pedig, valahol van kiskapu, van lehetőség arra hogy az anyag szövetét megnyitva, a molekulák szétválasztásával, a húrok szétfeszítésével végre hazatérjek.
Elképzeltem ahogy a molekulákon túl, a húrokon túl, az anyagi legkisebb elemek eltávolításával és újrarendezésével meghajlítom a teret és kívül helyezkedek az időn.

Amikor kinyitottam a szemem, még mindig az alagútban, a patak partján találtam magam. Önmagam megsokszorozódásával. Egyikünk éppen nekifutott, másikunk csak csapkodott a karjával miközben ott álltam, középen.
Minden egyes mozdulat, mint az éles villanással beégett kép, nyomot hagyott maga után a tér több rétegű leplén. Néztem ezt az egyszereplős de több személyes színdarabot, majd lassan elindultam előre, kifelé az alagútból. Nyomomban időtöredéknyi árnyak járták ösztönös útjaikat.
A milliónyi lehetőségek lassan összeértek, sűrű gomolyagként hömpölyögtek körülöttem, körbe fonva, szakadt fátylukba burkolva.
Aztán elhomályosult minden.
Amikor újra feleszméltem, pislogó szemem sarkából észrevettem a hálószoba ablakán beáramló, ragyogó fénypászmákat.
Hazaértem...

2010. november 9., kedd

A fal





Bezárták.
Páncélozott ajtók mögé.
A páncélozott ajtók előtt fotocellás ajtók zártak, őket komor es nehéz vasrácsok vigyázták.
Idegesen pislogott rájuk fentről a neon.
A dobogást hangszigetelt falak tartották belül, fojtották körbe.
A hangszigetelt falakon óriási, fekete ablakok meredtek bután és üresen a semmibe.
Kívül biztonsági kamerák forogtak kutakodva, kémlelve a csendet. Mértani precizitással, üveges tekintettel.
Króm és vas idegen vajúdása mely nehéz mint a szabadság és perzselően hideg mint a jég...

De a szív az erőd legbensőbb belsejében csak dobogott tovább, kitartóan, ütemesen, vörösen.

Számolatlan idők után az egyik falon repedések kezdtek megjelenni. Az ütemes dobogás hatására a repedések megsokszorozódtak és nőni kezdtek...

Vajon mennyi idő kell a szívnek hogy lebontsa a köre épített falakat?