Korai kapcsolatok / Early contacts

Bensőséges kapcsolat / Intimate contact

Kifutó

A minap egy patakpartján vettem észre a kerítéssel körbevett, fáktól és sásától félig-meddig takarásba rejtőző horgász tavat. Kerestem valamit mert addigra lassan kifutottam a témákból, ötletekből de még éreztem hogy nincs vége mára, bár a hajnal már átadta helyét a délelőttnek és a nap is szépen tornázta magát egyre feljebb. Nem volt még kedvem vissza menni a közelben lévő betondzsungelbe.
Nem messze tőlem egy horgász méregetett unottan, nézte a nyakamba lógó gépet ami vad himbálózásba kezdet amikor átkeltem a patakparton a tó irányába.
Ahogy felé indultam gyors terepszemlét tartottam, egy pecás, egy stégszerű kifutó, fű, fák és nád... A stégszerű kifutó keltette fel az érdeklődésem, lévén a kifutó végében egy pecabot pihent elég messze a horgásztól. El is indultam arra felé és fejben már komponáltam, forgattam a gépet, kerestem a megfelelő nézőpontot. Nem is vettem észre amikor mellém ért, csak öblös hangjára kaptam fel a fejem.
- A Józsit keresi? Maga valamelyik újságtól van? Vagy a helyszínt vizsgálja?
- Egyik sem. - feleltem
- Hát, jó páran megfordultak már itt de a Józsit nem találták. Hiába meséltem el nekik mi történt, nem hitték el.
- Ki az a Józsi? - kérdeztem
- Láttyja azt a stéget ott ni? Látja rajta a pecabotot? Na az a Józsi horgász helye és pecabotja de Józsi nélkül. Tudja mit, elmondom magának is mi történt egy hete mert én biz szemtanúja voltam az eseményeknek de én is alig hiszöm el!
Szóval az úgy volt, hogy múlthét szombatján, hajnalba szokás szerint Józsival kijöttünk pecázni, reménykedve talán hogy a vacsorára valót kifogjuk.
Eseménytelenül telt egy-két óra de aztán a Józsinak olyan kapása lett, hogy majd magával rántotta a botját. Alig tudta kifogni azt a halat vagy valamit de végül kifogta és a másik oldalról én csak azt láttam hogy az a hal bizony aranysárgán fénylik mint a csuda! Oda ballagtam Józsihoz, aki értetlenül forgatta az aranyszínű halat, mondtam is néki, hát a színe mindegy, ebédre még jó lesz, amúgy étvágy gerjesztőnek. Neki is láttunk az ebéd előkészítésének, amikor hirtelen a hal megszólalt, biz Isten megszólalt, ezzel a két fülemmel hallottam ni!
- Ne egyetek meg, inkább dobjatok vissza és teljesítem a Józsi 3 kívánságát. Vagy végül is megehettek, de ne főzzetek inkább süssetek és jó paprikás legyek ám!
A döbbenettől meg se tudtunk szólalni, Józsi el is ejtette kezéből a tányért.
- Hé, megkukultatok vagy mi? A Józsi kívánjon hármat, engem visszadobtok aztán ehettek-ihattok amennyi csak jólesik, örök gazdagságban és boldogságban.
Alig akartuk elhinni de hát mindketten hallottuk és mindketten talán csak nem lágyultunk meg ott a koponyában.
Mindenesetre Józsi kapott az alkalmon és olyan lakomát rendelt, amilyet régen a királyok is megirigyeltek volna. Ettünk, ittunk és közben már törtük a fejünket a második kérésen, mert a Józsi az olyan, hogy szenvedélyes horgász de a szíve az jóból van.
Kért aztán a Józsi még sok-sok aranyat is otthonra, biz Isten hívta is felesége hogy a plafonból csak úgy ömlik otthon az arany!
Mint mondottam volt, a Józsi biza szenvedélyes egy horgász. Még a holt tengerfenéken is pecázna, ha tudná mi jár a holt tengerfenéki halak fejében, mire harapnak azok a messzi tájon hogy kifogja őket.
Így a harmadik kérés arra vonatkozott, hogy szeretné tudni mire vágynak a halak!
Az aranyszínű hal mielőtt köddé vált volna ezt a kívánságot is teljesítette és én láttam a tulajdon két szememmel hogy a Józsi egy hallá változott, biz Isten öcsém. Hallá változott és miután végig vergődött cuppogva a kifutón, beugrott a tóba! Azóta a Józsit nem látta senki. Csak a botja maradt ottan!
In még kijárok pecázni de halat már nem eszem és másnak pedig nem hagyom hogy itten horgászodjon csak úgy aztán netán kifogja a Józsit és megegye ebédre! Nem én! Ennyivel tartozóm a Józsinak, amíg még szuszogom.
Látom ám én a szemedben hogy te sem hiszel nekem de in se hinném ha más mondaná az egyszer bizonyos!
Azzal a horgász hátat fordított nekem és nagy fejcsóválásokkal visszaballagott az összecsukható székéhez és botjaihoz...

Átjáró

Egyszer csak ott voltam. A patak halkan csobogott, a köd mindent ellepett az alkonyi homályban.
Új ötlet formálódott bennem, a gyorsulás és nehézkedés törvénye alapján, hatásokat és ellenhatásokat vizsgáltam.
Neki rugaszkodtam és ismét próbát tettem. Szárnyak híján a kezemmel csapkodtam, a köd riadtan oszlott szét csapásaim nyomán.
De a várt eredmény elmaradt.
Másnap és harmadnap ismét.
Addigra több tényezőt is igyekeztem figyelembe venni, úgy mint szélmozgás, páratartalom, hőmérséklet, kaszkádáramlás, légnyomás...
Egyenletek és képletek, kalkulációk kombinációja és visszaforgatása az eredeti egyenletbe. Lépések, forgások, mozdulatok teljes koreográfiája. Eredmény nélkül.

Úgy éreztem pedig, valahol van kiskapu, van lehetőség arra hogy az anyag szövetét megnyitva, a molekulák szétválasztásával, a húrok szétfeszítésével végre hazatérjek.
Elképzeltem ahogy a molekulákon túl, a húrokon túl, az anyagi legkisebb elemek eltávolításával és újrarendezésével meghajlítom a teret és kívül helyezkedek az időn.

Amikor kinyitottam a szemem, még mindig az alagútban, a patak partján találtam magam. Önmagam megsokszorozódásával. Egyikünk éppen nekifutott, másikunk csak csapkodott a karjával miközben ott álltam, középen.
Minden egyes mozdulat, mint az éles villanással beégett kép, nyomot hagyott maga után a tér több rétegű leplén. Néztem ezt az egyszereplős de több személyes színdarabot, majd lassan elindultam előre, kifelé az alagútból. Nyomomban időtöredéknyi árnyak járták ösztönös útjaikat.
A milliónyi lehetőségek lassan összeértek, sűrű gomolyagként hömpölyögtek körülöttem, körbe fonva, szakadt fátylukba burkolva.
Aztán elhomályosult minden.
Amikor újra feleszméltem, pislogó szemem sarkából észrevettem a hálószoba ablakán beáramló, ragyogó fénypászmákat.
Hazaértem...

A fal

Bezárták.
Páncélozott ajtók mögé.
A páncélozott ajtók előtt fotocellás ajtók zártak, őket komor es nehéz vasrácsok vigyázták.
Idegesen pislogott rájuk fentről a neon.
A dobogást hangszigetelt falak tartották belül, fojtották körbe.
A hangszigetelt falakon óriási, fekete ablakok meredtek bután és üresen a semmibe.
Kívül biztonsági kamerák forogtak kutakodva, kémlelve a csendet. Mértani precizitással, üveges tekintettel.
Króm és vas idegen vajúdása mely nehéz mint a szabadság és perzselően hideg mint a jég...

De a szív az erőd legbensőbb belsejében csak dobogott tovább, kitartóan, ütemesen, vörösen.

Számolatlan idők után az egyik falon repedések kezdtek megjelenni. Az ütemes dobogás hatására a repedések megsokszorozódtak és nőni kezdtek...

Vajon mennyi idő kell a szívnek hogy lebontsa a köre épített falakat?

Helyzetek és gyakorlatok IV.: Nem szeretek gondolkodni...

Töprengtem azon, írjak-e vagy sem. A sorozatban ott az üzenet. Végül úgy döntöttem mégis írok, talán kicsit azért hogy magamban helyretegyem a világ dolgait.
Aki nem akarja befolyásolva érezni magát a képeket nézve, kérem a szöveget ugorja át!
Illetve csukja be szemét, fogja be fülét, ne érezzen és érzékeljen, mert a körülöttünk lévő világ úgyis megpróbál befolyásolni...

A Duna-parton sétáltam, ahol az üzenetek nem rég kezdhették élni titokzatos életüket. Oszlopról-oszlopra. Lépésről-lépésre. Egészen a Lánchídig. Ott véget értek.
"nem szeretek gondolkodni, arra mindig rácseszek..."
Álltam szemben a híddal és néztem. Néztem a tartószerkezeteket, pilléreket, a járókelőket, a korlátot. Lent kocsik, fent felhők egyik oldalról a másikra. Csak nem ugrott le!? Akkor biztos hallottam volna az esti híradóba, valahol a vége felé ha zaftosabb sztori éppen aznapra nem akadt (mondjuk arról hogy Brad Pitt titokban dohányzik).
Vagy talán egy halál (ha valóban halál) már nem is bír hírértékkel. A média eldönti miről akarsz hallani, mi kell hogy tettszen, mi kell hogy legyél.
Vannak akiket bedarál ez a gépezet, könyörtelenül, kérdés nélkül. Olyan alattomosan hogy még tetten sem érhető. Félre értés ne essék, nem vagyok paranoiás (csak amennyire egészséges :). Továbbá nem félek. Nem félek attól hogy ne higyjek el mindent, nem félek attól hogy kételkedjek ha kell. Mondom, nem félek. Hiába is próbálnak ijesztegetni robbantássokkal, világvégével, metrókkal vagy meteoritokkal.
Szokták mondani, csak az nem fél akinek nincs veszitenivalója. Talán már elhasználtam az éves félelem adagomat. Talán mert a kék ég, dalolászó gyermekek, illatos virágok, ízletes étkek és fenomenális szeretkezések után, mellett is úgy érzem a tököm tele van azzal ahogy a világ működik.
Tudom, naiv vagyok, ráadásul pesszimista is egyszerre. Naív mert hiszek abban hogy a gyenge végül felül emelkedik az őt elnyomókon, hogy az elnyomók megtapasztalják milyen elnyomottnak és kihasználtnak lenni, hiszek abban hogy a világnak oka és célja van, a legkisebb egyedig és hogy ez az ok fontos, piszkosul fontos. Annyira fontos hogy közben érdemes miatta elpusztítani és kizsákmányolni a körülöttünk lévő világot és egymást, az örömökbe fájdalmakat vegyítve, a bosszúságba jókedvet, a kólába citrom karikát, a hitbe kétkedést, a kétkedésbe reményt, a rózsa mellé tövist...
Hit nélkül ugyanis nem megy manapság. Talán csak a legközelebbi hídig.

Helyzetek és gyakorlatok III.: Mondom hogy nem félek!

Helyzetek és gyakorlatok II.: Hiába is próbáltok...

Helyzetek és gyakorlatok I.: Annyi furcsa dolog történik mostanában...

Egy cseppnyi téridő... REfiction

"Akkortájt a gyermekkor határa sokszor annyira kitolódot,hogy az ember nem is lepődik meg azon,milyen sokan ringatták magukat abban a hitben egész életük során,gyakran még a szüleik halála után is,hogy valaki állandóan rajtuk tartja a szemét-az isten vagy egy szent vagy őrangyal vagy a csillagok vagy bármi más.A mai embernek nincsenek ilyen téveszméi.Villámgyorsan megtanulja,milyen is körülötte a való világ..
Vonnegut: Második édenkert"
Idézet Balogh Anita fotóművész blogbejegyzéséből.

Az ember gyorsan megtanulja a mai világban és ugyanolyan gyorsan el is felejti egyben... Hacsak, olyan behatás nem éri, mely az eddigi életét fenekestől fel nem forgatja, nem "töri" meg a ritmust.
Akkor az ember 3 féle képpen reagál erre:
1. nem tudja feldolgozni -> megőrül vagy megöli magát
2. nem tudja feldolgozni -> keresi, kutatja az okokat, összefüggéseket a, megőrül vagy megöli magát
b, rájön valamire, feldolgozza végül, alkalmazkodik
3. feldolgozza és továbblép
a, alkalmazkodik, változik

A mindenség olyan jól tetten érhető szabályrendszer szerint működik... Egyrészt ott van a saját logikai etalon önreplikációja hozzáadva némi kis változatossággal, másrészt a hálózatosság és a hatvány törvény érvényesülése. Végső lépésként pedig egy "titkosítási" metódus, melyet nyugodtan nevezhetünk káosznak. És ennél a pontnál az általunk remélt egyenjogúság, igazságosság és bölcsesség véget is ért.

Egy cseppnyi téridő... REfiction
X buszsoförként dolgozott egészen addig a délutáni óráig, amíg egy feleségével folytatott heves vitát követően szívrohamot nem kapott vezetés közben és elhalálozott. A magas vérnyomás hajlandóságát édesanyjától örökölte, édesapjától pedig a cukrát.
A buszon 52-n utaztak, köztük Y is, aki éppen randevúra készült. A busz nekiment egy villanyoszlopnak, Y eltörte a kezét, további szerencsétlenségére a telefonja ripityára tört az egyik kapaszkodó csövén. Ez két dolgot eredményezett:
A, Kórházba szállították, természetesen nem tudott megjelenni a randi időpontjában.
B, Mivel a telefonja is tönkrement, nem tudta értesíteni Z-t aki 2 órán át várt rá (mellesleg nem tudták egymás telefonszámát sem).
Y később férjhez ment egy vállalkozóhoz akivel egy másik országban telepedtek le. Két csemetéjük született, egyikük később Nobel díjat kapott a rák ellenszerének feltalálásáért.
Z mint említettem kb. 2 órán át várta Y-t a megbeszélt helyen. Azért két órán át, mert akkor tájt kapott egy telefonhívást, miszerint édesapja szívrohamot kapott buszvezetés közben és meghalt. Z korábban már elvesztette édesanyját, így apja halála olyan traumát okozott neki melyet nem tudott egyedül feldolgozni és felvágta az ereit. Túl későn találtak rá.
Z ismerősei lakásán megtalálták zeneműveit, melyeket tiszteletére posztomusz kiadattak. A zenének olyan nagy sikere lett, hogy hamar ismerté vált világszerte. Y csemetéje később ezt a művet hallgatta számtalan tanulással vagy gondolkodással töltött éjen át. Mint később elmondta erőt merített a mű tökéletességéből és reménnyel töltötte el...

Tegyük-e fel a kérdést, mi lett volna ha?
Tegyük-e fel a kérdést hogy akkor mi értelme van döntést hozni, ha az úgyis "felülírodik"?

Az igazság az, hogy nincs más választásunk. Egyrészt mert a nem döntés is döntés, másrészt pedig a sok milliárdnyi döntések együttes összessége hat egymásra és ezek 4 dimenziós hálózatában kel életre a "szabad akarat" csírája, véletlenszerű hatásokban szökkenve szárba. Púf neki!
Egy kicsit is intelligens számítógép ilyenkor nyomja az arcunkba azt az üzenetet hogy: Fatal error!
Az ijedősebbek megnyugtatására azért közlöm, hogy az ok-okozat összefüggés megvan, talán még terv is van tervezővel. De hogy ki tervezte a tervezőt?

Madarak

Óriásvöcsök, paradicsompapagáj, rózsásfejű réce, vándorgalamb...

Pár tagja annak a hosszú listának, mely a mára már kihalt állatfajokat veszi sorra.
De hát végül is kit érdekel? Kinek hiányzik? Őszintén, a napi fennmaradásért, önmagunk megvalósításáért vagy éppen a nihilért küzdve melyikünknek jut eszébe a paradicsompapagáj?
A NATGEO-n megnézem, elég is. Hajtogatok egyet papírból, had lássa a fiam, unokám milyen volt egy daru!

Csak sör, csipsz, bizsu, tv és internet legyen. Az igazán hosszútávú és fontos dolgok ugye.
Mert a fejlődésre szükség van, a fogyasztásra szükség van, teljesen mindegy milyen áron.
Ilyen világban élünk na! Instant belénk sulykolt minőségi élet, mert "megérdemled", "törődj magaddal". A többi le van szarva. Bár nem kérjük de jár a rák, asztma, allergia bármi más is, árukapcsolás okosan, apró betűs rész nélkül.
Ha kevés a rákos vagy aidses, jöhet egy kis H1N1 vagy háború.
Sokan vagyunk leszünk, a víz fogy, a nyersanyagok fogynak, valahogy csak fenn kell tartani még pár évtizedig egy túlhajszolt és cserélődő fogyasztói társadalmat kérem szépen. Természetes szelekció, kis rásegítéssel. Járulákos veszteség, a közösség érdeke, az emberiség érdeke.
Mert legyünk végre realisták és lássuk be, minden a fajunk érdekében történik!

A körülöttünk lévő bölcső pedig amibe születtünk, darabjaira hullik. Elemésztjük, elemésztetik velünk a "percbárók". Járulákos veszteség, a közösség érdeke, az emberiség érdeke.

Lehet hogy az utolsó veszélyeztetett állatfaj a földön az ember lesz?

Gubó

Gubóba raktuk és elzártuk a Hercegnőt, messze és mélyre. Talán önzésből, talán féltésből, talán mindkettő, talán egyik sem. Ott ahol ő él, lassabban telik az idő, a színek szivárvány spektrumából is csak egy szűk tartomány képes áthatolni az ágas-bogas védőhálón.
Tilos minden ami szúr, fáj, éj, kék és nyomorúságos. Tilos minden ami szabad, tilos minden ami más és másé.
Egyszer talán amikor a gubó megreped és önnön gondolatunk bábja, szabadságát ünnepelve megkezdi rövid pillangólétét majd nem lehet mit tenni. A tüskés éjjel megostromolja és lassacskán beveszi a tiltott vágyak erődítményét felszabadítva annak összes lakóját...
De még nem jött el az idő. Nem most.

Találkozások

Rohanunk, rohanunk és sietünk. Úgy mintha mindannyiunkra más befejezés várna. Elmegyünk egymás mellett, vállunk testünk táskánk ütközik mert hat a kinetika törvénye de nem érdekel. Mintha más anyagból lennénk, más lenne a testünk, vérünk, húsunk, anyagunk. Lentről fel és fentről le, be és ki, ki és be.
Majd bambulunk kószán, esetleg félszegen mintha semmi dolgunk nem lenne vagy éppen rosszban sántikálnánk. Talán érdeklődve, becsmérlően, irigykedve, felizgulva. De nem, nem elítélően és megbélyegzően, nem utálkozva és undorodva. Dehogy.
Majd ha nyomják a gombot és villog a lámpa, rohanunk, rohanunk és sietünk tovább. Úgy mintha mindannyiunkra más befejezés várna. Elmegyünk egymás mellett, vállunk...

Talán, - lehetország

Elképzelt valóságok álomvilágában élünk. Van még olyan fájdalom, remény, halál, boldogság és ostobaság amit ne csúfoltunk volna meg röhögve? Röhögve kényszeredetten vagy pusztán ostobaságból, kínok között eltorzultan vagy irigykedve. Tudjuk, vágyjuk, akarjuk hogy valóra válljon miközben egyre messzebb sodródunk a parttól és a menekülés utolsó mentsváraként az evezőt is messzire hajítjuk. Milyen tisztának és érintetlennek lenni? Elképzelt álmok valóságát éljük meg. Birtokoljuk, szorítjuk féltékenyen nehogy más is szemet vessen kavargó buborékaink bálványozott láncaira. Önmagába fordított torz kristálytükör mered ránk ostobán, álom valóság vetülete, valóság álom vetülete kérdezi gúnyosan: - Hiszed is? - Talán-lehet Bizonyára azt hiszed ilyen nincs. Bizonyára azt hiszed kezedben a bizonyosság a létezés nagy kérdéseire. Hiszed és tudod vagy tudni akarod hogy elhihesd hogy van mindenen túl is? Hogy a hagyma rétegei soha nem érnek véget de ha mégis, legbelül rád mosolyog a nagy szakállas / kifestett szemű / barna bőrű / duzzadó ajkú / régi égi arc és azt kérdezi: - ÉN vagyok aki vagyok? - Talán-lehet - válaszolnám. - És te ki vagy?

Labdák

A teljes csend sötét köpenyével ráterült a földre. Elhagyott játékszerek - égiek és földiek egyaránt - magányosan, széthagyottan várakoznak játszótársaik újbóli felbukkanására... Megannyi félbehagyott kacaj és rohanás.
Egy park kopott padján ülve én csak arra tudok gondolni mi van ha soha többé nem térnek vissza?
Ha az éjszaka mindig marad és bár az idő leszáll egyszer és megáll, a történet tovább folytatódik-e?
Vajon a macska is úgy gondolta Schrödingerről ha nem látja, hallja, érzékeli akkor éppen nem is létezik?
Nevet adunk valaminek, agyunk mechanizmusait beindítva felidézzük amit tudunk róla, tudatunkban formáljuk amíg anyagszerűen az lesz ami.
És ha már elfogyott aki megtehetné?
Akkor is labda még a labda - égi és földi egyaránt - ha nincs aki elgondolja, gurítja, dobja, rúgja?

Barátok

- Ugye mi jó barátok vagyunk? Néha, még ha meg is bántasz de cserben nem hagysz? - kérdezte a játékhörcsög
- Persze. Örökké barátok leszünk! - mosolygott kacéran a lány.
Aztán ahogy teltek-múltak az évek, jöttek az újabb játékok, kevesebb természetességgel és több mesterkéltséggel.
Egy forró nyári napon, a lomtalanítás során a padláson, valahonnan egy mállott doboz aljáról ismét előkerült a játékhörcsög.
Anyaga megkopott már, mélyen beszívta a port, szemei fakók és megkeseredettek voltak.
A dobozból egy levegőtlen zsákba került, elszakadt gitárhúrok és foszlott, kinőtt ruhák közé. A szűkmarkúan kimért fény egyre jobban szűkült míg nem teljes sötétség borult a feleslegessé vált emlékek tájára.
- Te aki barátom voltál nem is oly régen, mért feledkeztél meg rólam, mért hagytál el engem???

A Kisvasúton

Ősz volt, bársonyosan simogató napsugár. Ismerős, rég nem érzett illatok és színek kavarogtak a fejemben, gyermekkorom konzerválódott emlékei a távoli múltból. Felléptem a lépcsőn és leültem a megkopott deszkákból készített ülésre.
Sípszó majd enyhe rázkódás jelezte az indulást, ahogy a vastest lomhán megindult. Gyermekvasút. Suhanó tájak, vattacukor íze a számban, mi leszel ha nagy leszel - vasutas, irigykedés a kisfiúként velem egykorú "kisvasutasokra"... Számtalan 8-12 éves gyerkőc tátott szájjal nézi a velük egykorú kiskalauzokat. Mily csodálatos titkok tudói lehetnek ők?
Ellenőrzik a jegyeket, lyukasztanak, büntetnek ha kell. Pont mint a nagyok.
Sok felnőtt szeretne ismét gyerekként rácsodálkozni a világ "nagy" dolgaira, sok gyerek pedig felnőttként megtenni azt, amit gyerekként nem tehet.
30 éves fejjel visszagondolva a titok már megtöpörödik, de a vágyakozás és a varázs talán örök érvényű marad.
Akárcsak az idén 60 éves budai Gyermekvasút...

A Selyem-madonna

A lélek kifelé tekintget, lassan és óvatosan bujik elő. A csábítóra mintázott anyag testét kínálja hogy a Selyem-madonna érintése nyomán, kiváncsi vetületét elkapva magába rántsa és fogságba zárja.
Egy újabb harc, újabb áldozat és újabb behódolás. Az anyag törvényét nem lehet megszegni, az ellenállás kötelező és eleve kudarcra ítélt rituálé melynek eredménye a végső cél megértése.
Az ember örökké küzd önmagával.

Álom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából:

"Az álom képek, gondolatok, hangok és érzések összessége, mely az agyon fut át alvás közben. Az álmok létrejöttének oka, módja és az álmok jelentése még nem tisztázott, bár mindig is érdekelte az embereket. Többen is foglalkoznak álomfejtéssel, számos álmoskönyv létezik; az álomkutatással foglalkozó tudomány az onirológia.
Sigmund Freud szerint az álmok szoros kapcsolatban állnak az álmodó személy aznapi tevékenységével és szimbólumokat rejtenek, amik miatt néha abszurdnak vagy hihetetlennek tűnik az, amit álmodunk."

A fotográfia számomra egy olyan eszköz, mely segítségével kivetíthetjük legbensőbb lényünket a külvilágba, miközben eszközként használunk tárgyakat, embereket, helyszineket bármit amit az EGO megkíván. Ilyenformán térbe helyezzük és mások számára megfoghatóvá tesszük a megfoghatatlant, a lelkünket.
Egy tudatos álomformálás, melynek alfája a bennünk rejlő Ego, gammája az a szimbólum- és kifejezésrendszer mely felhasználásával hatni akarunk az omegára vagyis a befogadó Egojára.
Mint minden információ ez is torzul minden egyes lépésnél, a befogadás után is.

A tó titkai

A tó dermedten várta a nap első sugarait. Rémülten figyelte ahogy karót dőfnek a testébe és mikor már nem bírta tovább remegés futott végig rajta, amit ködfátyollá varázsolt a múló idő...
Messzire mosódott érzelem lepelbe burkolódzott és a tó némán türte a beavatkozást.
Amikor másnap hajnalba visszatértem, szemtanúja lehettem ahogy egy lánc és egy lakat is került a karóra. A férfi aki a parton állt gyapjú pulóverében, elégedetten szemlélte munkáját. Felém fordult és így szólt:
- Tudja a víz teli van titkokkal. Tegnap éjjel nekem is elmondott néhányat és hát ezek nem tartoznak másra, csak rám és a tóra.
Látva hitetlenkedő arckifejezésemet, még hozzátette:
- Tudja, ezért a lakat. Amikor azt akarom hogy meséljen nekem éjjelente kinyitom a lakatot és a víz felszínére tapasztom a fülem...
Közben a tükör felcsapódott, a kép elkészült.
- Jó kép lett? - kérdezte az idegen.
- Azt hiszem - feleltem. Őszintén szólva nem volt kedvem hosszú beszélgetésbe merülni, a kártyámon jópár képpel csak arra vártam izgatottan hogy visszavonulva nyugodtan csemegézhessek zsákmányaim közül.
Összecsuktam az állványom, elköszöntem és elindultam vissza a szállodába.
- Tudja, attól hogy egy-egy pillanatot ellop, még nem lesz titkok tudója. - Szólt utánam búcsúzóul a férfi.
Nem kötöttem az orrára hogy a tó mit meséltem nekem hajnalban, róla és a többiekről...

Távolságok

Néha olyan közel kerülünk egymáshoz hogy összeér a testünk. Néha pedig olyan távol hogy a csend súlyos barikádot emel közénk. A felhők is hitetlenkedve nézik kényszerű évődésünk majd gyorsan tovasuhannak...
Az idők lassú sétányán közeledem feléd.
Mint mohó szerető körbeölel a szél, öléhez szorít a víz. Az elemek vágyódása egyszerre hoz össze minket újra és választ is szét újra...

Álomgyár

"Álomgyári munkásként a legkülönfélébb kérésekkel találkozom. A kérések többsége feleslegesen öncélú vagy éppenséggel szükségszerűen drámai.
A legfrisebb statisztikák szerint a tavalyi évhez képest ez utóbbi kérések száma gyakorlatilag megduplázódott! Akkora a zaj, hogy gyakorlatilag már dolgozni sem lehet itt.
...kérek egy új játék macit!... nagyobb melleket szeretnék... dögöljön meg a hülye szomszédom aki megint hajnalig bömbölteti a magnóját... bárcsak elköltözne az a hülye aki állandóan dörömböl az ajtón hajnalban... csak egy falat kenyeret szeretnék... inni akarok te állat, adj mégtöbb piát!... remélem túlélem mindezt...
Nők, gyerekek és férfiak a vonal túlsó végén, millióan, milliárdnyian. Anyák, gyerekek, gyilkosok, részegesek, katonák, éhezők, szomjazók, szeretők és megcsalók és mind akar valamit!
Egyszerűen nem tudunk már ennyi kérést teljesíteni. Tavaly a hit pontok óriásit zuhantak a tőzsdén, emiatt a főnök létszámleépítésbe kezdett és most 5x annyi kérés jut egy munkásra mint a válság előtt... Hm, nem jó ez így. További munkásokra lenne szükség! Még több munkás kéne!

Ugyanazon épületben csak pár szinttel feljebb a vezetőségi adóvevőhőz újabb kérés futott be.
...További munkásokra lenne szükség! ...Még több munkás kéne!...
Az irányító lassan felállt, odament az adóvevőhőz és kikapcsolta. Miután visszült bőrfotelébe, a hirtelen beálló csendben elnyomta az álom.
...Add hogy legalább az álmok 0,5%-t teljesíthessük...
"

Élet az álomgyárban a nagy válság idején
Casei Krihtanon

A teremtés káosza

"Kezdetben vala a rend és a csend. Kezdetben vala a semmi. Aztán valahonnan felbukkant egy pont ami növekedni és terjeszkedni kezdet a semmiben miközben felcsendült a szférák zaja.
A szikrázó szinek és örvénylő formák keveredéséből egyszer csak előbukkant egy kopasz, egyszemű, fehér bőrű, európid ember.
Miután gyomra tartalmát kiürítette a fekete térbe, sorra a következőket gondolta:
Soha többet nem eszek utazás előtt rántottát. 3,67. Remélem kikapcsoltam a kávéfőzőt. Már megint rossz címre küldtek...
Az egyre tágoló pontocska hirtelen összezsugorodott magába szippantva az egyszemű férfit.
Ezután azonban nem volt többé rend és csend. A színek és formák elszabadult kavalkádja végighömpölygött a semmin és a semmi többé már nem volt semmi. Új színek és formák indukálodtak, új zajok gerjesztődtek az euforikus gyönyörökön át egészen a fájdalmas eszmélésekig.
És az elemek izgatott kiváncsisággal, dermedt rémülettel formába öntődtek és alászáltak a semmibe..."

A teremtés káosza
William John Godwell

Az utolsó ember

Az utolsó ember a földön mit tenne? Megölné magát? Élvezné a csendet és nyugalmat? Megfeszülne a túlélés játszmájában? Vajon jobban mint amikor még többed magával volt?

Ahogy ott áltam hajnalba a parton és néztem a horgászt aki ügyet sem vetett a közeledő természeti drámára, csak egy dologra tudtam gondolni: ki és mi célból...?

Porból porrá...

Rituálé

A fény és az árnyék játéka ősi rituálé.
Túlnyúlik az első ember megjelenésén egészen azokig az időkig, amikor a csillagporból összesűrűsödött az anyag.

A fény megmutat, az árnyék kiolt. Valami létrejön és ugyanott, ugyanakkor valami elvész, megszűnik. Az első emlős életformák még fel sem foghatták hogy olyan színdarabnak lettek főszereplői, szereplői, statisztái, díszletei melynek kezdete és vége egyaránt ismeretlen.
Változott-e azóta valami, úgy igazán és mélyen?

Megidézzük, formáljuk a fényt és befogjuk egy pillanatát, leszüreteljük az idő egy felfoghatalanul apró gyümölcsét. De a gyümölcs is ízében hordozza az elmúlt idő keserűségét, édes örömét, számtalan íz játékát és árnyalatát. Mert hatás nélkül nincs ellenhatás sem, ez a törvény.

Nincs fény árnyék nélkül (és fordítva), ősi és végtelen vágyuk ma is jelen van, ma is hordozza felfoghatatlan messziségű múltját, minden lombkorona földre vetülő másában, minden játék és titok falra vetülő köppenyében.
A játszma préda és vadász között ma is tart még, ahogy a kutya is üldözi és próbálja elkapni a saját farkát örökké.
Mert ez a törvény.

Vetített játék, személyes házi rituáléba bujtatott régi, égi játék.

Közhely

Közhely, tudom. Előttem már számtalanszor jártak hasonló úton, számtalan formában megörökítve A virágárus hölgyet/nénit/nőt/asszonyt/kislányt. Júlcsi, Teri, Marcsi, Kati, Edit...

Közhely a metróaluljáróban, metrófelüljáróban, két lét alatt fölött és között, közhely tömeg, közhely utazás, közhely eröltetett sztereotípiák közhely politika, közhely szerencsétlenségek, harcok, drámák, közhely sorsok, arcok, életek.

Tragikus ha beletörődünk, hagyjuk hogy kizáródjon, miközben más kacag és életekként elnyomja az égő csikket a hamutartóban.

De ő akkor is az enyém. Ő, aki 70 évesen virágot árul a metróaluljáróban hogy ki tudja fizetni a gázszámlát, aki fájó lábbal utazik fel Budapestre árulni, aki magára akar, magára kell hogy számítson. Aki idegenként is megosztotta velem gondolatait, "belső" emberként élete történetét, másodpercnyi pillanatát.

Közben arcok, karok, lábok jöttek, mentek, mozogtak, szemek jártak, kacaj, pusmogás, pár érdeklődő "csókolóm, hogyért adja a tulipánt?" "400 Ft a csokor" "köszönöm túl drága, nem kérem" rohan tovább közben elmosódnak arcok, karok, lábak, táskák...

Mi maradunk még bár nem sokáig. Büntetésveszély, csomagolás tovább a következő közhelyre, közhelyhez. Közben elmosódik szemünk, arcunk, karunk, lábunk...